Bemutatkozó oldal

Egy család remek működésének vannak alaptörvényei, amit különböző „titkos” technikákkal folyamatosan magas szinten tudhat tartani. /Elég, ha a család csak egy tagja ismeri a módszert./
Ehhez csapatommal garantált eredményt adó négy „pirulából” álló tanácsot, dolgoztunk ki, amit többen több mint 25 éve működtetünk, igen meglepő eredményekkel.
Az oldalon regisztráció után le tud, tölteni egy applikációt a telefonjára vagy a saját gépén be tud lépni a saját kis irodájába, ahol nyomon követheti a módszer alkalmazását.
Megoszthatja eredményeit másokkal is.
Az adatait az idevonatkozó törvényi előírások figyelembe vételével kezeljük és nem adjuk ki harmadik félnek.
Ez lent található írás teljesen felöleli a program adók gondolatát.

A rejtett erő

Leonardo da Vinci 1519 áprilisának vége felé, több hónapos betegséget követően meg volt róla győződve, hogy alig néhány nap van hátra az életéből. Az előző két évben Leonardo a franciaországi Cloux kastélyában élt, I. Ferenc francia király személyes vendégeként. A király szerette volna meghonosítani az itáliai reneszánsz eszményét országában, és a művészben látta annak húsvér megtestesítőjét, ezért pénzzel és méltóságokkal halmozta el. Leonardo rendkívül hasznosnak bizonyult az uralkodó számára, és tanácsokkal látta el őt mindenféle fontos ügyekben. Most azonban, hatvanhét éves korában, ahogy élete a végéhez közeledett, gondolatai másfelé fordultak. Elkészítette a végrendeletét, áldozott a templomban, majd visszatért a hálószobájába, és várta az elkerülhetetlent.

Sok barátja – köztük maga a király is – meglátogatta őt a halálos ágyánál. Megfigyelték, hogy Leonardo különösen mélyen merül a gondolataiba. Nem az a fajta volt, aki szívesen beszélt saját magáról, most azonban mégis mesélni kezdett gyermek- és ifjúkori emlékeiről, s hosszasan elmélkedett különös, valószínűtlen életpályáján.

Leonardo mindig erősen hitt a végzetben, és volt egy kérdés, amely éveken át kínozta: vajon létezik-e valamiféle belső erő, amelynek hatására az élő szervezetek növekednek és változnak? Ha létezett ilyen erő a természetben, meg akarta találni, és mindenben, amit csak megvizsgált, ennek a jeleit kereste, szinte a rögeszméjévé vált. Most, utolsó óráiban, miután a barátai magára hagyták, Leonardo minden bizonnyal saját életének rejtélyével kapcsolatban is feltette ezt a kérdést valamilyen formában, és a fejlődését irányító, őt egészen addig kalauzoló titokzatos erő vagy a sors jelei után kutatott.

Valószínűleg azzal kezdte, hogy a Firenzétől mintegy huszonöt kilométerre lévő, Vinci nevű falucskában töltött gyerekkorára gondolt. Az apja, Ser Piero da Vinci jegyző a helyi polgári elit oszlopos tagja volt, ám mivel Leonardo házasságon kívül született, zárva maradt előtte az egyetem kapuja, és az előkelő hivatásokat sem gyakorolhatta. Ennek következtében alig járt iskolába, és gyerekként általában egyedül volt. A legjobban a Vinci körül elterülő olajfaligetekben szeretett kóborolni, vagy kedvenc ösvényét követve egy teljesen más világba kalandozott: a sűrű erdőbe, amely teli volt vaddisznókkal, sebes patakok vízeséseivel, tavacskákban sikló hattyúkkal és a sziklak repedéseiben növő, furcsa vadvirágokkal. Az erdei élet szédítő gazdagsága valósággal megigézte.

Egy nap besurrant az apja dolgozószobájába, és felkapott néhány ív papírt, amely akkoriban igen ritka és értékes eszköznek számított, ám apjának jegyzőként jelentős készlete volt belőle. A papírlapokat aztán magával vitte erdei sétájára, leült egy sziklára, és nekilátott vázlatokat készíteni mindenről, amit maga körül látott. Ezután pedig mindennap visszatért; ha rossz volt az idő, akkor keresett valami menedéket és ott rajzolt. Nem voltak tanárai, és más festményeket sem tanulmányozhatott; mindenben saját szemére hagyatkozott, modellül pedig maga a természet szolgált. Megfigyelte, hogy ha le akar rajzolni valamit, sokkal alaposabban meg kell vizsgálnia, és észre kell vennie az apró részleteket, amelyek életre keltik az adott dolgot.
Egy alkalommal éppen egy fehér íriszről készített vázlatot, és a beható tanulmányozás során feltűnt neki a virág különös alakja. Az írisz magként kezdi életét, majd különböző fejlődési állapotokon megy keresztül, amelyeket az előző években mind lerajzolt. Vajon mi hajtja a növényt ebben a fejlődésben, és mitől válik belőle a folyamat végén ez a pompás, semmi máshoz nem hasonlítható virág? Talán valamiféle erő lakozik benne, amely ezekre a különböző átalakulásokra sarkallja. Az elkövetkező években rengeteget töprengett a virágok fejlődésén.
A halálos ágyán fekvő magányos Leonardo bizonyosan felidézte a firenzei mester, Andrea dél Verrocchio műtermében fiatalon töltött tanulóéveket. Tizennégy évesen, rendkívüli rajztehetségének köszönhetően nyert felvételt. Verrocchio alaposan kiokította növendékeit minden területen, ami csak szükséges volt a műtermében folyó munkához: mérnöki tudományok, mechanika, vegyészet és fémművesség. Leonardo mohón szívta magába ezt a sok tudást, am hamarosan valami mást is felfedezett saját magában: nem tudott egyszerűen csak végrehajtani egy feladatot; valamilyen módon a sajátjává kellett tennie, a mester utánzása helyett muszáj volt valami újat kitalálnia.

Egyszer műtermi munkája során megkérték, hogy egy Verrocchio által tervezett nagyobb bibliai jelenet részeként fessen meg egy angyalt. Leonardo elhatározta, hogy a képnek ezt a rá eső darabkáját a saját elképzelései szerint kelti életre. Az előtérbe, az angyal elé virágágyást festett, ám az akkoriban szokásos általános növényábrázolás helyett a gyerekként behatóan tanulmányozott virágfajtákat festette le, méghozzá soha nem látott tudományos igényességgel. Az angyal arcának elkészítéséhez kísérletezni kezdett a festékeivel, és az így kikevert új, lágyan sugárzó tónus tökéletesen tükrözte az alak lényének fenségességét. (A hangulat minél pontosabb megragadása érdekében Leonardo sok időt töltött a helyi templomban, ahol alaposan megfigyelte a buzgón imádkozó hívek arcát, és angyala modelljéül egy fiatalembert választott.) Végül pedig úgy döntött, ő lesz az első művész, aki valósághű angyalszárnyakat fest.
Elment hát a piacra, és vett néhány madarat. Órákon át rajzolgatta a szárnyukat, és pontosan megfigyelte, hogyan kapcsolódik a testükhöz. Azt a benyomást akarta kelteni a festmény szemlélőjében, mintha az angyal szárnyai szerves egységet alkotnának a testével, és valóban képesek lennének természetes módon a levegőbe emelni. Szokása szerint persze nem érte be ennyivel. Munkája befejeztével megszállottan kezdett foglalkozni a madarakkal, és lassan megfogalmazódott benne a gondolat, hogy talán az ember is képes lenne a repülésre, ha ő megfejtené a mögötte rejlő összefüggéseket. Ettől kezdve heti több órát töltött azzal, hogy mindent, amit csak lehetett elolvasott és megfigyelt a madarakkal kapcsolatban. Elméjének ez volt a természetes működése: az egyik ötlet hozta a következőt.

Leonardo minden bizonnyal visszaemlékezett élete mélypontjára, az 1481-es esztendőre is. A pápa felkérte Lorenzo de’ Medicit, hogy ajánljon neki néhányat Firenze legjobb művészei közül, akiket megbízhat az újonnan épített Sixtus-kápolna kifestésével. Lorenzo teljesítette a pápa kérését, és – Leonardo kivételével – Rómába küldte a legjobb firenzei festőket. Sohasem jöttek ki igazán egymással. Lorenzo inkább irodalmár típus volt, a klasszikusok rajongója. Leonardo nem olvasott latinul, és a nagy ókori írókról sem tudott túl sokat. Az ő természetéhez sokkal közelebb álltak a természettudományok. A mellőzés miatti elkeseredése mögött azonban más állt: elege lett belőle ugyanis, hogy a művészeket az uralkodók kegyének keresése folytonos függésbe taszítja, és megbízástól megbízásig kénytelenek élni. Elege volt Firenzéből és az udvari politika intrikus világából is.

Az egész életét megváltoztató döntést hozott: elhatározta, hogy Milánóba költözik, és megélhetése biztosítására új stratégiát dolgoz ki. Több lesz egyszerű művésznél. Minden őt érdeklő mesterséggel és tudománnyal foglalkozni akart: építészettel, hadmérnökséggel, hidraulikával, anatómiával, szobrászattal. Csinos javadalmazás fejében hercegeknek vagy mecénásoknak ajánlja majd fel tanácsadói szolgálatait. Úgy érezte, elméje akkor működik a legjobban, ha egyszerre több különböző területen dolgozik, és lehetősége nyílik kapcsolatokat keresni közöttük.

Az önvizsgálat során továbbá Leonardo nyilván visszagondolt a legnagyobb megbízásra, amit új életében elfogadott: a Milánó akkori hercegének édesapját, Francesco Sforzát ábrázoló hatalmas, bronz lovas szobor elkészítésére. Túl nagy volt a kihívás, semhogy ellen tudott volna állni neki. Az ókori Róma fénykora óta nem látott méretekről volt szó, és egy ilyen roppant bronz alkotás kiöntése a kor összes többi szobrászát megoldhatatlan feladat elé állította. Leonardo hónapokon át dolgozott a terveken, és próbaképpen megépítette a szobor agyagmodelljét, amit aztán Milánó legnagyobb terén állított fel. Gigantikus alkotás volt, akkora, mint egy nagyobb épület. A csodájára összegyűlt népet lenyűgözte a mérete, a ló művész által remekül elkapott vad, lendületes póza, az egész ijesztő összkép. A remekmű híre egész Itáliában elterjedt, és az emberek türelmetlenül várták a végleges bronzszobor elkészültét. Leonardo külön erre a célra teljesen új öntési eljárást dolgozott ki. Ahelyett, hogy szelvényekre osztotta volna a ló öntőformáját, egyetlen, illesztés nélküli darabból (különböző anyagok általa kiagyalt, szokatlan keverékéből) készítette el, és egyben tervezte kiönteni, így aztán a ló sokkal élethűbb, természetesebb formát öltött volna.

Néhány hónappal később azonban kitört a háború, és a herceg tüzérségének minden csepp ólomra szüksége volt. Az agyagszobrot később lebontották, a ló sohasem készült el. A többi szobrász mind kinevette Leonardót hóbortos ötletéért: olyan sokáig kereste a tökéletes megoldást, hogy amint az már lenni szokott, a körülmények közbeszóltak. Egy alkalommal még maga Michelangelo is kigúnyolta: „Olyan lovat terveztél, amelyet képtelen voltál bronzba önteni, és szégyenszemre le kellett mondanod róla. És Milánó ostoba népe még hitt benned?” Leonardo már hozzászokott, hogy lassú munkatempója miatt sértegetik, és valójában semmit sem bánt meg ebből a tapasztalatból. Alkalma nyílt ugyanis kipróbálni a nagyméretű tárgyak megépítéséről alkotott elképzeléseit, s ezt a tudását később más vállalkozások során kamatoztatta. Különben sem érdekelte túlságosan a végtermék; a kutatás és maga az alkotási folyamat mindig is sokkal jobban izgatta.
Miközben így tűnődött az életén, egészen biztosan felfigyelt egyfajta rejtett belső erő működésére. Ez az erő már kisfiúként a legvadabb tájak felé hajtotta, ahol az életet a maga drámaian kavargó sokszínűségében figyelhette meg. Ugyanez az erő késztette arra, hogy papírt lopjon apjától, és az idejét vázlatok készítésének szentelje. Ez ösztönözte, hogy Verrocchio alkalmazottjaként kísérletezésbe kezdjen. Ugyanez az erő munkált benne, amikor maga mögött hagyta a firenzei udvart és a labilis egójú művészközösséget. Szélsőségesen merész vállalkozásokba hajszolta – gigászi szobrok alkotására, a repüléssel való kísérletezésre, anatómiai tanulmányai során több száz holttest felboncolására -, mindezt azért, hogy magára az élet lényegére rábukkanjon.

Így visszatekintve minden értelmet nyert az életében. Tulajdonképpen áldás volt, hogy törvénytelen gyereknek született, hiszen így a saját útját járhatta. Még a házban tartott papír is mintha a sors keze lett volna. Mi lett volna, ha fellázad ez ellen az erő ellen? Mi történt volna, ha a Sixtus-kápolna ügyében őt ért visszautasítást követően azért is elmegy Rómába a többiekkel, és valahogy a pápa kegyeibe férkőzik ahelyett, hogy a saját elképzelése szerint igyekszik boldogulni? Képes lett volna rá. Mi lett volna, ha a festészetnek szenteli az életét, hogy jó pénzt keressen vele? Mi lett volna, ha a többiekhez hasonlóan igyekszik a lehető leggyorsabban befejezni a munkáit? Akkor is jól teljesített volna, de nem lett volna Leonardo da Vinci. Hiányzott volna az életéből a cél, és a dolgok előbb-utóbb elkerülhetetlenül rosszra fordultak volna.
Ennek a sok évvel azelőtt lerajzolt íriszben is munkáló belső erőnek köszönhetően tehetsége kivirágzott. Hűségesen követte az iránymutatásait egészen az utolsó pillanatig, és miután megtette a számára előírt utat, most elérkezett a halál ideje. Ezekben a pillanatokban talán eszébe jutottak saját, évekkel azelőtt lejegyzett szavai: „Ahogyan a helyesen töltött nap áldott álmot hoz, úgy hoz a helyesen élt élet áldott halált.”

Útmutató a kiválósághoz

Számos különböző lehetséges lénye között mindig minden ember megtalálja saját őszinte és hiteles lényét. A hangot, amely ehhez az őszinte lényhez szólítja, „hivatásnak” nevezzük. Az emberek legtöbbje azonban minden erejével igyekszik elnémítani a hivatásnak ezt a hangját, hogy ne is hallja meg. Nagy hangzavart keltenek magukban […] hogy eltereljék saját figyelmüket, és ne kelljen meghallaniuk; és azzal csapják be önmagukat, hogy hiteles énjük helyett hamis utat vesznek az életben./Hose Ortega y Gasset/
A történelem nagy kiválóságai közül sokan számoltak be arról, hogy valamiféle erőt vagy elrendeltetést éreztek, valamilyen belső hangot hallottak, és ez hajtotta őket előre. Bonaparte Napóleon számára ez a „csillaga” volt, amelyet mindig emelkedni érzett, amikor a helyes irányba haladt. Szókratésznek a démonja, egy belső hang, talán az isteneké, amely kivétel nélkül mindig negatív utasításokat adott, vagyis azt mondta meg, mit kerüljön el. Goethe szintén démonnak nevezte a benne lakó és őt végzete beteljesítésére ösztönző szellemet. A modern időkben Albert Einstein egyfajta belső hangról beszélt, amely irányt szabott elmélkedéseinek. Ezek mind különböző változatai a Leonardo da Vinci által saját életében tapasztalt sorsszerűségnek.
Az ilyen érzéseket tarthatjuk tisztán misztikumnak, megmagyarázhatatlannak vagy akár hallucinációnak és káprázatnak is. De tekinthetünk rájuk másként is, és láthatjuk őket valóságosnak, gyakorlatiasnak és megmagyaráz- hatónak is. A következőképpen világíthatjuk meg a dolog lényegét:

Mindnyájan egyedinek születtünk. Egyediségünk genetikailag kódolva van a DNS-ünkben. Az univerzum egyszeri jelenségei vagyunk, hiszen pontos genetikai felépítésünk sohasem fordult elő korábban, és sohasem fog megismétlődni. Ez az egyediség mindenki számára először gyermekkorban, bizonyos alapvető hajlamokon keresztül jut kifejezésre. Leonardo a faluját körülvevő természeti világot fedezte fel, hogy aztán papíron, saját elképzelései szerint keltse életre. Mások számára ez a hajlam megnyilvánulhat a vizuális minták iránti korai vonzódásban, amely gyakran a későbbi matematikai érdeklődést jelzi előre. Megint másokat bizonyos fizikai mozgások vagy térbeli elrendezések nyűgözhetnek le. Hogyan magyarázhatjuk ezeket a hajlamokat? Ezek tulajdonképpen belső erők, amelyek szavakkal el nem érhető mélységekből fakadnak, és bizonyos tapasztalatok felé vonzanak bennünket, míg másoktól távol tartanak. Miközben ezek az erők erre vagy arra mozgatnak bennünket, sajátos módon befolyásolják elménk fejlődését.

Ez az eredendő egyediség természetesen mindenkinél igyekszik kifejeződésre jutni, és helyet követel magának, ám egyesek jelentősebb mértékben megtapasztalják, mint mások. A mesterek esetében ez olyan erős, hogy szinte külső, független valóságként jelenik meg: erőként, hangként, sorsként. Az olyan pillanatokban, amikor a legbensőbb hajlamainkkal összhangban álló cselekvést végzünk, futólag magunk is megtapasztalhatjuk ezt az érzést. A leírt szavak vagy az elvégzett fizikai mozdulatok olyan gyorsan és könnyedén jönnek, mintha rajtunk kívülről erednének. Szó szerint „inspirációt” érzünk, hiszen a latin szó azt jelenti, hogy valami kívülről belénk lehel.

Fogalmazzuk meg a következőképpen. Születésünkkor elvetésre kerül egy mag. Ez a mag a mi egyediségünk, növekedni akar, majd átalakulni, és teljes pompájában kivirágozni. Természetes önmegvalósításra törekvő energia rejlik benne. Életünk feladata, hogy e mag kivirágozzon, vagyis egyediségünk munkánkon keresztül kifejezésre jusson. Betöltendő sorsunk van. Érzékeljük akár erőként, hangként vagy bármi másként, minél erősebben érezzük és ápoljuk magunkban, annál nagyobb az esélyünk életünk feladatának beteljesítésére, és a kiválóság elérésére.

Minél inkább engedünk azonban az életünkben működő másik erőhatásnak: az alkalmazkodásra késztető társadalmi nyomásnak, ez a bizonyos belső erő annál gyengébben érvényesül. Egy bizonyos pont után már nem is érezzük, vagy akár a létezésében is kételkedni kezdünk. Ez az ellenhatás nagyon erős lehet. Szeretnénk beilleszkedni egy csoportba. Tudat alatt talán úgy érezzük, hogy ami mássá tesz bennünket, az kínos vagy fájdalmas. Szüléink is gyakran töltik be az ellenhatás szerepét. Sok esetben azon igyekeznek, hogy jól jövedelmező, kényelmes karrier felé tereljenek bennünket. Ha ezek az ellenhatások elég erősek, teljesen elveszíthetjük a kapcsolatot egyediségünkkel, valódi önmagunkkal. Hajlamaink és vágyaink mások hajlamaihoz és vágyaihoz idomulnak.

Ez pedig nagyon veszélyes úton indíthat el bennünket. Előfordulhat, hogy hozzánk igen kevéssé illő életpályát választunk. Vágyaink és érdeklődésünk lassan elhalványulnak, és ezt munkavégzésünk is megszenvedi. Az örömet és kiteljesedést egy idő után a munkánkon kívül fogjuk keresni. Mivel egyre kevésbé érdekel a karrierünk, nem figyelünk oda a területen végbemenő változásokra, nem haladunk a korral, és ennek előbb-utóbb megfizetjük az árát. Az olyan pillanatokban, amikor fontos döntéseket kellene hoznunk, megbénulunk vagy másokat követünk, hiszen nincs már meg a belső útmutatás vagy radar, amire hagyatkozhatnánk. Elveszítettük a kapcsolatot a születéskor nekünk rendelt sorssal.

Ezt az utat mindenáron el kell kerülnünk. Lényegében életünk bármely szakaszában belevághatunk a folyamatba, amellyel életünk feladatát a kiválóságig visszük. Az erő mindig ott szunnyad bennünk, hogy bármikor szabadjára engedjük.

Életünk feladatának megvalósítása háromlépcsős folyamat. Először meg kell találnunk – vagy újra fel kell vennünk – a kapcsolatot a vágyainkkal, egyediségünk érzésével. Az első lépés tehát mindig befelé irányul. Át kell vizsgálnunk a múltunkat, és meg kell találnunk ennek a belső hangnak vagy erőnek a nyomait. Nem szabad odafigyelnünk a többi hangra, a szülőkre és ismerősökre, akik összezavarhatnak bennünket. Meg kell találnunk személyiségünk magját, a mögötte rejlő mintát, és meg kell értenünk, amennyire csak tudjuk.

Másodszor, miután létrejött ez a kapcsolat, vegyük górcső alá jelenlegi vagy éppen tervezett karrierünket. E pálya körültekintő megválasztása, vagy irányának módosítása kulcsfontosságú. Ehhez a lépéshez tágítanunk kell

a munkáról alkotott fogalmunkat. Sajnos gyakran szétválasztjuk a munkát és az azon kívüli életet, amelyben az igazi örömet és kiteljesedést elérjük. A munkában sokan pusztán a pénzkeresés eszközét látják, amelynek segítségévéi aztán élvezhetjük azt a bizonyos másik életet. Általában még akkor is ilyen rekeszekre osztjuk az életünket, ha karrierünkben bizonyos fokú örömet lelünk. Ez elég nyomasztó hozzáállás, hiszen időnk jelentős részét munkával töltjük. Ha úgy tekintünk rá, mint amin át kell vergődnünk az igazi örömök felé vezető úton, akkor a nekünk megadatott rövid életet drámai módon elpocsékoljuk a munkával töltött órák alatt.

Ehelyett nagyobb inspirációt kell találnunk e tevékenységben, hivatásunk részének kell tekintenünk. A „hivatás” szó maga is egy külső tényező „hívására utal. A latin vocatio („hivatás”) kifejezést a korai kereszténység idején használtak először munkával kapcsolatban, mégpedig olyan emberekre, akik úgy érezték, a belső hang egyházi szolgálatra hívja őket. Ezt sokan szó szerint értelmezték, és a hívást Isten hangjával azonosították, aki erre a feladatra választotta ki őket. A kifejezés aztán idővel világi tartalmat nyert, és bármilyen munkára vagy tanulmányra alkalmazták, amelyről valaki úgy érezte, megfelel az érdeklődésének, angol nyelvterületen különösen kétkezi szakmák esetében. Ideje azonban visszatérnünk a szó eredeti jelentéséhez, hiszen az sokkal közelebb áll életünk feladata és a kiválóság fogalmához.

A mi esetünkben a hívó hang nem feltétlenül Istené, de nagyon mélyről érkezik. Saját egyéniségünkből fakad, és megmondja, mely tevékenységek illenek a személyiségünkhöz. Aztán egyszer csak egy adott feladatra vagy karrierre hív bennünket. Ez a munka szoros kapcsolatban áll a valódi énünkkel, amely többé nem elkülönített rekesz az életünkben. Ekkor jelenik meg a hivatás érzése.

Végül pedig karrierünket vagy hivatásunk ösvényét egyenes vonal helyett inkább kitérőkkel és buktatókkal tarkított utazásnak fogjuk fel! Kezdetnek válasszunk egy területet vagy pozíciót, amely nagyjából megfelel a hajlamainknak. Ez a kezdeti pozíció mozgásteret nyújt és fontos képességek megszerzésének lehetőségét kínálja fel. Kezdetben nem szabad túlságosan magasröptű, túl nagyratörő terveket dédelgetni – biztosítanunk kell a megélhetésünket, és meg kell alapoznunk az önbizalmunkat. Ha egyszer már ráléptünk erre az útra, meg fogjuk találni a bennünket érdeklő mellékösvényeket, míg a terület más részei hidegen hagynak majd. Idővel talán finomítunk, esetleg rokon területre váltunk, miközben egyre többet tudunk meg saját magunkról, és folyamatosan bővítjük képességeink arzenálját. Leonardóhoz hasonlóan egyszerűen a másoknak végzett munkát a sajátunkká tesszük.

Idővel rábukkanunk majd egy területre, annak egy szegletére, vagy egy lehetőségre, amely tökéletesen illik hozzánk. Arról ismerhetjük fel, hogy fellobbantja bennünk a gyermeki rácsodálkozás és izgalom lángját; egyszerűen jól érezzük tőle magunkat. Ha egyszer rálelünk, minden a helyére kerül. Sokkal gyorsabban és alaposabban tanulunk majd. Tudásunk eléri azt a szintet, amikor függetlenedhetünk a csoporttól, amelynek dolgozunk, és a saját utunkra léphetünk. A mai világban, ahol számtalan dologra nincs befolyásunk, ez abszolút hatalmat ad a kezünkbe. Magunk határozhatjuk meg a körülményeinket. Saját magunk uraiként nem leszünk többé kiszolgáltatva zsarnokoskodó főnökeink és áskálódó munkatársaink szeszélyeinek.
Egyediségünk és életünk feladatának hangsúlyozása talán a gyakorlati valóságtól elrugaszkodott költői ömlengésnek hangzik, valójában azonban a mai világban nincs ennél lényegbevágóbb. Manapság egyre kevésbé számíthatunk az állam, a nagyvállalatok, a család vagy a barátok segítségére és védelmére. Globalizálódott, kíméletlenül versengő közegben élünk, és meg kell tanulnunk fejleszteni önmagunkat. A világ ugyanakkor hemzseg az égető problémáktól és lehetőségektől, amelyeket a legjobban a vállalkozók tudnak megragadni és megoldani, vagyis a független gondolkodásra, gyors alkalmazkodásra képes, egyedi látásmóddal rendelkező egyének és csoportok. Egyéniségünkre építő, kreatív képességeink ebben a környezetben aranyat érnek.

Fogjuk fel a következőképpen: modern világunkban leginkább egy átfogó cél hiányzik az életünkből. A múltban ezt gyakran a szervezett vallás nyújtotta, de ma már a legtöbben szekularizált világban élünk. Mi, emberi állatok egyediek vagyunk – nekünk magunknak kell felépítenünk a saját világunkat, s nem pusztán – biológiai programozottságunk szerint – reagálunk az eseményekre. Kitűzött cél hiányában azonban hajlamosak vagyunk tanácstalanul megtorpanni. Nem tudjuk, mivel töltsük ki és hogyan osszuk be az időnket. Életünkből mintha hiányozna az azt meghatározó cél. Talán nem vagyunk tudatában ennek az ürességnek, de számtalan módon befolyásol bennünket.

Ha érezzük, hogy valamilyen feladat végrehajtására vagyunk hivatottak, ezt a célt, illetve útirányt a lehető legpozitívabban juttatjuk kifejezésre. Olyan ez, mint egy vallásos küldetés mindnyájunk számára. Ezt a küldetést nem szabad önzőnek vagy antiszociálisnak felfognunk, hiszen valójában saját életünknél sokkal nagyobb dologra vonatkozik. Fajunk fejlődése mindig is a képességek és gondolkodásmódok roppant széles skálájának kialakulásán állt vagy bukott. Gyarapodásunk alapja a közös tevékenység, amelyhez az emberek különböző egyéni tehetségükkel járulnak hozzá. Ilyen sokszínűség nélkül bármely kultúra halálra van ítélve.
Velünk született egyediségünk e szükséges sokszínűség jele. Ha ápoljuk kifejezésre juttatjuk, létfontosságú feladatunknak teszünk eleget. Korunk az egyenlőséget hangsúlyozza, amelyet helytelenül úgy értelmezünk, hogy mindenkinek egyformának kell lennie, pedig valójában arról van szó, hogy mindenki egyenlő eséllyel fejezhesse ki a különbözőségét, hogy ezer virág virágozzék. Hivatásunk több az általunk végzett munkánál. Szorosan kapcsolódik személyiségünk legmélyebb lényegéhez, s a természet és az emberi kultúra végtelen változatosságának megnyilvánulása. Ebben az értelemen nyugodtan tekinthetjük hivatásunkat költőinek és inspirálónak! Mintegy 2500 évvel ezelőtt az ókori görög költő, Pindarosz arra biztatott, hogy együnk azzá, akik vagyunk úgy, hogy rájövünk, kik is vagyunk. Ezt a kővetkezőképpen értette: mindnyájan sajátos alkattal és hajlamokkal születünk, amelyek kijelölik a sorsunkat. Ez az, ami valójában, ízig-vérig mi vagyunk. Sokan sohasem válnak azzá, amik; egyre kevésbé bíznak magukban, behódolnak mások ízlésének, és egy idő után képtelenek levenni az álarcot, amely eltakarja valódi természetüket. Ha odafigyelünk a belső hangra és erőre, engedjük saját magunknak felfedezni, kik is vagyunk valójában, akkor azzá válhatunk, amivé a sors rendelt: egyéniséggé, kiváló mesterré…

Idézet Robert Greene könyvéből

Az oldal még fejlesztés alatt.